3 dolog biztosan kellett az első repülőúthoz: türelem, karizom és türelem 🙂
Nem tagadom, hogy kicsit féltem az első repülőúttól, mert Dávid még csak másfél éves és éppen abban a korban van, amikor rohangál, hisztizik és öt percnél tovább semmi sem köti le a figyelmét. Úgyhogy már hetekkel korábban elkezdtem felkészülni a “nagy” utazásra, érdeklődtem tapasztaltabb barátnőimnél, fórumon és minden ide vágó dolgot elolvastam az interneten. Utólag mégis azt mondom, túlparáztam ezt az egészet, mert bár valóban eléggé fárasztó volt, nem olyan durva, mint gondoltam. Ebben a bejegyzésben elmesélem, hogy mik az én tapasztalataim, mi hogyan csináltuk, hátha hasznos lehet, ha Ti épp az első közös nyaralást tervezgetitek.
Előzetes felkészülés
Róma ideális célpont volt ahhoz, hogy túlessünk az első közös repülésen, hiszen az út csak másfél óra, ami nálunk valóban a határa volt annak, amit Dávid még jól viselt. Kötöttem utasbiztosítást és kiváltottam neki az EU-s egészségügyi kártyát. Ehhez csak egy igénylőlapot kellett kitölteni és azonnal meg is kaptam a kártyát, enélkül szerintem nem szabad gyerekkel Európába indulni.
Vettem lázcsillapítót és egy új lázmérőt, előkészítettem sebfertőtlenítőt, ragtapaszt. Ezeken kívül magunknak vittünk még fájdalomcsillapítót, de másból nem állt a “házi patikánk”.
Az egyik barátnőm azt javasolta, hogy vigyek a kézipoggyászban sok játékot, könyvet és a táblagépre letöltött mesét Dávidnak az útra, mert ha akár csak 5-5 percre le tudom velük foglalni, az már jó. Mondanom se kell, hogy végül az elpakolt cuccok fele iránt sem mutatott érdeklődést, de erről majd később… Ezen kívül vettem kölesgolyót és gyümölcspépet, illetve előkészítettem egy jól zárható palackot az italának. A gyereknek szánt ételt és italt gond nélkül fel lehet vinni a gépre.
Foglaltam helyjegyet a gépre, hogy biztosan az ablaknál, és biztosan egymás mellett tudjunk majd ülni. Sajnos én a gép közepére foglaltam, de most már tudom, hogy praktikusabb elől ülni, mert úgy hamarabb le tudunk szállni.
Az indulás előtt 2 nappal rendeltem telefonon gyereküléssel kiegészített taxit, oda és a visszaútra is.
Indulás Rómába
Hajnali 4 órára vártuk a taxit, ezért 3-kor keltünk. Dávid nem igazán lepődött meg, azonnal felvette a ritmust és nagyon izgatott volt, amiért repülőtérre megyünk. Az igazi ébresztő számomra az volt, amikor 4 óra előtt pár perccel hívott a City Taxi, hogy mégsem tudnak gyereküléses autót küldeni nekünk. Totál felment bennem a pumpa, de nem volt mit tenni, bőrönd, esernyőkocsi, táskák és gyerek le, majd gyerek az ölembe és irány a reptér.
Szerencsére nem volt sor a csomagleadásnál, azonnal meg tudtunk válni a bőröndtől. A babakocsit csak a repülőgép mellett kell odaadni, de már itt kaptunk rá egy azonosító matricát. Irány a biztonsági ellenőrzés.
Itt már elég nagy sor volt, picit kaotikus állapotok uralkodtak. Lekapkodtuk magunkról a táskát és kabátot, majd Dávidról is le kellett venni a cipőt, a babakocsit összecsukni, őt pedig karban átvinni a kapun. Utána igyekeztünk minél gyorsabban összeszedni a három dobozba dobált holminkat úgy, hogy közben a gyerek se fusson túl messzire. Mindez kb 20-25 percet vett igénybe, úgyhogy csak negyedóránk maradt a becsekkolásig. Ez épp arra volt elég, hogy gyorsan együnk valamit, egy mosdó és már villámgyorsan haladtunk is a kapunkhoz.
Két éves kor alatt automatikusan elsőbbségi beszállássál tudtunk felmenni a gépre. Dávid az ölembe ült és egy kiegészítő övvel rögzítettem a sajátomhoz. A másfél órás útból fél órát biztosan elvett a fel- és a leszállás körüli izgalom, úgyhogy nagyjából egy órát kellett kitöltenünk valahogy azon a szűkös helyen.
A könyvek nem érdekelték, a memória kártyák talán öt percig kötötték le… A legjobb játéknak a stewardess-től kapott oxigénmaszk és a mellettünk ülő lány kólás üvege bizonyult. Hát ezért pakoltam én annyit… Mindenesetre nagyon élvezte a repülést, öröm volt látni, ahogy tapsikol az izgatottságtól, nevet és jó kedvű. Egyáltalán nem szorongott, nem félt.
Reggel 8-ra Rómában voltunk, ahol a reptérről egy kb 20 perces buszúttal jutottunk be a Termini állomásra, ahonnan egy kis metrózással és sétával elértük a szállásunkat, így 10 óra fele már a csomagoktól megszabadulva róttuk a macskaköves utcákat.
A hajnali utazás nagyon szerencsésnek bizonyult, mert még mindannyian frissek voltunk, nem úgy mint hazafelé.
Búcsú Rómától
Mivel csak egy hosszú hétvégére utaztunk, így végül nem lakást béreltünk, hanem egy olyan hotelben szálltunk meg, ahol korábban már voltunk kettesben, ezért tudtuk mire számítsunk. Ez adott némi biztonságérzetet ebben az újszerű helyzetben. Délelőtt 10 órakor el kellett hagynunk a szobánkat, de a bőröndöt még ott hagyhattuk, ami nagy segítség volt, mert a reptér felé csak délután 3 fele kellett elindulnunk. Az időnkbe még belefért egy nagy séta és ebéd, majd vissza a hotelbe, ahol pelenkacsere és kisebb pakolgatás után elindultunk a metróhoz.
Negyed ötkor indult a busz a reptérre, de már 16 óra előtt tömve volt, ezért meg kellett várjuk az egy óra múlva érkező következőt. Sajnos Dávid már ekkor kezdett nagyon nyűgös lenni. Újabb sorban állás következett a buszhoz, újabb tömeg, fülledtség és újabb szűkös ülőhely… Komoly összehangolt munkát igényelt tőlünk az, hogy egyikünk Dávidot fogja, amíg a másik leveszi és elpakolja a kabátját, a táskáját, majd átadja a másiknak és ő is leveszi a holmiját, ezután pedig Dávidról is le kell hámozni a ruhát, majd ugyanezt fordítva a leszállásnál. Míg én a buszon Dávidra próbáltam ráimádkozni a kabátot, addig a férjem a csomagok közül horgászta ki a bőröndöt és a babakocsit, hogy már minden készen álljon, mire mi leszállunk.
Ezekhez a dolgokhoz nagyon sok türelem és nyugalom kell, főleg miután mi is egyre fáradtabbak voltunk az este előrehaladtával. Bár mindenre igyekeztem felkészülni, tudtam, hogy vannak dolgok, amikre nem lehet.
Ilyen volt az, hogy nem fértünk fel a megcélzott buszra, majd az, hogy néhány kilóval nehezebb volt a bőröndünk a megengedettnél, úgyhogy át kellett pakolnunk a kézipoggyászba, és az is, hogy végül 20 percet csúszott a becsekkolás. Egy nyűgös, síró, üvöltő gyerekkel a karban igencsak hosszúnak tűnik plusz 20 perc sorban állás. Folyamatosan szórakoztatni kell, folyamatosan nyugtatni kell, akkor is, ha már legszívesebben csak némán néznél magad elé… Mindenesetre minden elismerésem a férjemé, aki a tíz kilós gyerek súlya alatt verejtékezve tűrte, hogy Dávid a sapkáját vagy a szemüvegét húzza, cibálja, dobálja, csak azért, hogy néhány percig elfoglalja magát.
A repülőút sem volt sokkal egyszerűbb, nem volt olyan sima menet, mint odafele. A gyurmázás azért bevált egy ideig, majd jött egy kis víz öntögetés, végül pedig a mögöttünk ülő lány mentette meg a helyzetet, aki vevő volt Dávid közeledésére és elszórakoztatta, amíg leszálltunk.
Fél 10-kor értünk földet, az első hívást a taxitársaságtól fogadtam, akik ismét nem tudták a megrendelt gyereküléses autót küldeni… de addigra ettől már arcizmom se rezdült, hiszen Dávid végre békésen aludt a babakocsijában, mi pedig lassan kifújhattuk magunkat és hátunk mögött hagyva a repteret csak a szépre emlékezünk 🙂
