Reggeli rutin? “Vedd fel a zoknidat! Ne szaladj át a másik szobába, akkor is rád adom a nadrágot. Oké, megvárom, de 5 perc múlva elindulok. Te is jössz vagy itthon maradsz egyedül? Nem? Na akkor gyere öltözni. Pulcsi is kell! Maradj itt előttem! Ááá az a hajam! Vedd fel a pulóvert!” Folytassam? 🙂
Néha arra gondolok, hogy kár sminkelnem és zuhanyoznom a reggeli bölcsibe indulás előtt, mert úgyis leizzadok és darabjaimra hullok mire ráerőszakolom Dávidra a ruháját. Egyszerűen utál felöltözni és elindulni, úgyhogy még egy ok, amiért nagyon várom már a tavaszt, amikor kevesebb ruhát kell majd ráadni. Csak az nyugtat ilyenkor, hogy tudom, ha már kiléptünk az ajtón, minden rendben lesz.
Azonban nem volt ez mindig így.
A szuper kezdet után volt egy pár hetes mélypont a bölcsődében, ami nagyon megviselt. Dávid könnyen beszokott, én pedig azt hittem, innen már sínen vagyunk, ez azonban sosem lehet biztos. Egyik napon épp a bölcsiben jött ki rajta egy betegség, hányt uzsonna közben és belázasodott. Ez annyira rossz élmény volt neki, hogy miután meggyógyult, nem akart többet odamenni. Az emeletünk lakói pontosan tudták, mikor indulunk a bölcsibe, mert minden reggel hangos visítás, zokogás mellett hagytuk el a lakást, ami beérve sem enyhült.
A teljes napokat átsírta. Folyamatosan azt ismételgette, hogy mama, papa. Nem evett és álomba sírta magát. Délután bucira dagadt lila szemekkel jött ki, férjem azt hitte, valaki behúzott a gyereknek… A gondozók nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, ennek ellenére, egy-két hét után már kezdtem magam hozzászoktatni a gondolathoz, hogy ki kell vennem majd a bölcsiből, mégse működik ez a dolog… Már épp elfogadtam a tényt, hogy fel kell mondanom a munkáimat, hogy egész nap Dáviddal lehessek, amikor eljött a karácsony és nagyjából két hetet otthon töltött. Komolyan rettegtem az első januári napon, amikor közöltem vele, hogy ismét menni kell, de legnagyobb meglepetésemre, mintha minden rosszat elfelejtett volna, örömmel mentünk be a bölcsibe.
És bár azóta is vannak nyűglődések, sosem könnyű elindulni, viszont ha kiléptünk az ajtón, akkor már örömmel megyünk a kis társai felé, délután mosolyogva jön ki és mindig meséli, hogy miket csinált aznap. Nekem ez a legfontosabb, mert látom, hogy milyen jó hatással van rá a közösség, én pedig néhány órára magam lehetek és dolgozom, találkozom a barátaimmal vagy egyszerűen csak pihenek. Így mindenki nyer 🙂