Sokszor hallom, hogy a rutin megteremtése azért fontos, hogy a szokásaink révén könnyebb legyen az életünk. De mi van akkor, ha szeretném a dolgokat máshogy csinálni? Ha fejlődni akarok és olyan kihívások elé állítani magam, amikről korábban nem hittem, hogy lehetséges? A kulcs ekkor is a szokásokban van.
Ritkán beszélek róla, pedig a sminkelési szokásaim óriási változásokon mentek keresztül az elmúlt években. Talán elsőre olyan bugyutának tűnik a téma, pedig a nők jelentős része használ sminket.
Amikor először találkoztam a gondolattal, hogy a kevesebb lehet több és elkezdtem sokat olvasni a minimalizmusról, akkor egy ponton mégis hátrálni kezdtem. Itt valami nem stimmel… Ha a minimalista életmód valóban boldogabbá tesz, felszabadít, tartalommal tölti meg az életet, akkor miért nem él így mindenki? Természetesen a válasz nagyon összetett.
Egy dolog biztos mostanra, nem tudjuk, hogy mikor lesz vége ennek az egésznek és mikor áll vissza az élet a megszokott kerékvágásba. Immár ötödik éve dolgozom itthonról szabadúszóként, aminek megvannak a maga nehézségei, mégsem szívesen váltanék. Ugyanakkor tudom, hogy ez nem való mindenkinek, a kezdeti lelkesedés is alábbhagyott már egy hónap elzártság után, ezért szeretnék most néhány tanácsot adni ahhoz, hogy ne hulljon darabjaira az otthonról végzett munka.
Ismeretlenül is összeköt most minket valami, éljünk a világ bármely részén: ez pedig a vírus miatt megváltozott mindennapok. A körülmények azonban közel nem azonosak. Vannak, akik máris elvesztették a munkájukat, másoknak egyelőre nem változtak meg a bevételei. Vannak, akik hozzánk hasonlóan egy apró, erkély nélküli lakásba szorultak ezekre a napokra/hetekre, míg mások kihasználhatják a kertjük adta lehetőségeket. Van, aki otthonról dolgozik, míg másoknak be kell járniuk a munkahelyükre. Van, akinek gyerekei vannak, mások pedig teljesen egyedül élnek. Ami mindezek ellenére azonos, az a közösségi izoláltság, a bezártság érzet és a bizonytalan jövőkép. Márpedig ezekkel kezdeni kell valamihez, ha szeretnénk lelkileg és végeredményében fizikailag egészségesek maradni.
Talán már tudjátok rólam, hogy nagy listaíró vagyok. Mindent írásban vezetek, a listáim nélkül félembernek érezném magam. Mégis rá kellett jönnöm, hogy az nem elég, ha mindent leírok egy lapra és aztán sorban kihúzogatom őket, ha megcsináltam, mert így valójában sosem lesz sikerélményem és sosem lesz vége ennek.
Amikor egy héttel ezelőtt kiírtam az Instagramra, hogy egy időre elbúcsúzom a kávétól, záporoztak az üzenetek, hogy “de miéééért??”, “ez az egy, amiről sosem mondanék le”, “úristen, ezt nem gondolod komolyan, valami baj van?” és még sorolhatnám. Tök jogos! Ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy novemberben leszokom a kávézásról, akkor kiröhögtem volna. Aztán valami megváltozott.
A social media amilyen csodálatos világ, olyan kegyetlen is. Sok mindent láttam már, hiszen social media managerként az elmúlt 10 évben a legkülönbözőbb márkákon keresztül tapasztalhattam meg az emberek reakcióit, viselkedését, a saját tartalmaim gyártójaként pedig személyesebb témákkal kapcsolatban is átéltem, hogy mit vált ki emberekből az internet adta szólásszabadság, a következmények nélküli kommentelés lehetősége. Ez megér egy külön témát, és most nem is erre akarom kihegyezni a bejegyzést, hanem arra, hogy lépten-nyomon bíráskodunk, megítélünk, szeretnénk mindent és mindenkit különböző klisékbe zárni. Miért?
“Csinálj helyet annak, ami számít, és ereszd el, ami nem. Ez ennyire egyszerű” – Robert Tew
Az otthonunkban található tárgyak minimalizálása nehéz folyamat. Nem csak azért, mert át kell gondolni, hogy mire van szükségünk és mindennek helyet kell találni a rend megtartásához, hanem azért is, mert mindenki rátalál ilyenkor olyan dolgokra, amikhez érzelmileg kötődik.
Anyaként különösen nehéz elengedni a gyerek kinőtt ruhácskáit, a megunt játékokat vagy kidobni az első firkákat rajzokat. Azonban az elengedés tanulható, a folyamat részeként meg kell tanulni megítélni azt, hogy mi az, ami valódi emléket jelent és mi az, amitől fájdalom nélkül érdemes megválni. Idővel egyre könnyebben megy 🙂
A minimalizmus lényeges része, hogy megtanuljunk a jelenben élni, ne ragadjunk a múltban. Ha valaki a tárgyai révén a múltban él, akkor sose lesz képes igazán élvezni a jelent. Persze furcsa dolog ez, hiszen ami az egyik pillanatban még a jelen, a következőben már a múlt, éppen ezért a jelen dolgaira kell figyelni.
Emlékekre, a számunkra fontos és meghatározó tárgyakra szükségünk van, de tudni kell határt húzni és kiválasztani a valódi értékeket. Biztosan el kell rakni a gyerek mindhárom apró rugdalózóját emlékbe, nem elég csak az egyik?
Amikor valami ilyen tárgyra bukkanok, akkor mindig megkérdezem magamtól, hogy
A gyerekeknél maradva, Dávid születésére emlékeztető tárgyakat egy cipős doboz méretű dobozba tettem el. Itt van a kórházi karszalagja, a nevét mutató kis papírja, az első puha cipője, az első cumija és az egyik első, jellegzetes kis nadrágja. Nekem ennyi elég, mert ha ezeket megnézem, akkor minden előjön. Ezeken túl viszont minden másra azt mondtam, hogy nincs rá szükségünk.
Nagyon jó taktika az elengedéshez, ha átgondolod, hogy az adott tárgy teljes valójában kell neked, vagy elég egy fotó róla? Egy fotó sokszor ugyanúgy emlékeztet a kellemes nyaralásra vagy az első randira, nem kell ahhoz eltenni a ruhát, amit viseltél.
Az elengedést megkönnyíti, ha arra gondolsz, hogy valaki mennyire örülne annak a dolognak. Ahelyett, hogy nagy dobozokba gyűjtve bepakolnád a gyerek játékait a garázs leghátsó sarkába, mert nehéz elengedni őket, inkább gondolj arra, hogy egy másik gyereknek mennyi jó pillanatot szerezhetnek még ezek. Küldd el adományba és biztos kellemesebb érzés lesz a megválás tőlük.
Előfordul, hogy valamitől nehezen válok meg, mert bár nem használom azt a tárgyat, nagyon vágytam rá, mielőtt megvettem. Vagy sokba került. Vagy ajándékba kaptam. Ilyenkor emlékeztetem magam arra, hogy miért csinálom mindezt. Nem akarom, hogy a tárgyak irányítsanak, úgyhogy ami nem hasznos, annak mennie kell.
Összességében azt vettem észre, hogy a kevesebb itt is több. Ha kevesebb olyan tárgy van körülöttem, aminek érzelmi jelentőséget tulajdonítok, akkor azok, amik ott vannak, nagyobb hangsúlyt kapnak. Van, ami elég. Épp elegendő ahhoz, hogy boldogan tekintsek vissza a múltba, miközben a jelenben élek.