Három hónappal ezelőtt fordulóponthoz értem: egy próbafülkében állva belenéztem a tükörbe és nem találtam önmagam. Az akit láttam, nem sokban hasonlított arra a nőre, aki belül vagyok. Ott álltam egy egyszerű rohangálós ruhában (farmer és szürke póló), előtte ebben vittem el Dávidot a bölcsiben, ebben dolgoztam, ebben találkoztam egy barátnőmmel és ha akkor rajtam múlt volna, szerintem ebben is aludtam volna. A hajam csak úgy csüngedezett (fodrászt már jó rég nem látott, minek az, hiszen fel lehet kötni mamikontyba), sminknek pedig megtette egy gyors alapozás is. Ezek a külsőségek, amihez egy megfáradt belső párosult. Közben egyre idegesebben vettem le magamról minden felpróbált ruhát: itt kibuggyan a hájam, ott kidomborodik a zsírpárnám… Belül zokogtam, miközben kiléptem a bolt bejáratán és hazafele sétálva végig azon gondolkoztam, hogyan tovább? Miért érzem magam ennyire rosszul a bőrömben? Az a gond, hogy nem fogadom el magam olyannak, amilyen vagyok? Vagy változtatnom kéne?
Kicsit gyűjtenem kellett a bátorságot ehhez a bejegyzéshez, mert ez egy olyan téma, amiről nem szívesen beszélnek az anyák, főleg nem mindenki előtt, ahogy én teszem 🙂
Szülés után és a szoptatás során általában sokat változik egy nő teste, kinek így, kinek úgy. Én több mint 20 kilót szedtem fel a terhesség végére, aminek nagyjából a fele eltűnt Dávid születését követően. Majd hónapokkal később újabb 3-4 kilót sikerült leadnom, és ennyi. Maradt még ott bőven, főleg a 162 centis magasságomhoz képest. Mindenkitől azt hallgattam, hogy semmi gond, majd ha elkezd járni a gyerek, annyit futkározol utána, hogy hipp hopp eltűnik minden súlyfelesleg. Nem tűnt el. Utána mindenki azt mondta, hogy majd ha abbahagyod a szoptatást, úgy leolvad rólad minden kiló, hogy csak na. Nem olvadt le semmi.
És itt jött el az én nagy dilemmám ideje: minek foglalkozom egyáltalán ezzel? Szültem egy gyereket, van férjem, akinek tetszem így is, meg amúgy is, olyan hiú dolog anyaként azon nyígni, hogy vastag a karod. El kéne fogadnom, hogy megváltozott az alakom és kész. Nem? Hát nem. Azon a ponton, ott a próbafülkében tudtam, hogy itt már nagyobb a gond, mint egy kis pocakosodás.
Úgy fogalmaztam meg magamnak a dolgot, hogy a külsőm iránti ellenérzések már rontják az életminőségem. Sokszor azért nem jelentem meg sajtórendezvényen, mert nem akartam, hogy fotó készüljön rólam. Gyakran azért választottam fekete ruhát magamnak, mert azt gondoltam, abban kevésbé kivehető az alakom. Azért nem akartam a fiammal strandra menni, mert ott le kell vetkőzni. Egyre csökkent azoknak a ruháknak a száma, amiket hordhatónak ítéltem meg és nem feszül, nem vág be, nem domborít ki, nem mutat túl sokat. Eljutottam oda, hogy már kedvem se volt az öltözködéssel vagy úgy általában a megjelenésemmel foglalkozni, egyre frusztráltabb, feszültebb lettem.
Amikor ezt felismertem, azonnal tenni akartam valamit a magam érdekében. Először is eldöntöttem, hogy nincs olyan, hogy nincs kedvem felöltözni és reggel gyorsan magamra rántom csak ugyanazt a pulcsit, amiben tegnap és tegnapelőtt is voltam, hanem minden alkalommal az lesz a cél, hogy csinos legyek. Szoknyát húztam és harisnyát. Nem az ezerszer kijárt cipőt, hanem azt amelyiket túl szépnek tartottam ahhoz, hogy elvigyem benne Dávidot a bölcsibe. Kisminkeltem magam és még rúzst is raktam a számra. Minden nap. Kicsit rugdosnom kellett magam hozzá, de megcsináltam. Ezzel együtt elindult egy lelki feltöltődés, magabiztosabbnak kezdtem érezni magam és így már a plusz kilók is kevesebbnek tűntek a tükörben. Az igazi előre lépést a Gyerünk anyukám programja hozta meg, aminek most a negyedik heténél járok. Erről majd a nyolcadik hét végén részletesebben is írok, mindenesetre általános iskola óta nem sportoltam ilyen huzamos ideig… Lelkileg sokkal kiegyensúlyozottabb lettem a mozgástól. Nem fáj állandóan a hátam, van energiám és a zsírpárnák is elkezdtek eltűnni. Amióta tornázom és változtattam az étrendemen, lelkileg és testileg is jól érzem magam.
Talán átjön az, amit mondani szeretnék ezzel az írással. Nem akarok úgy kinézni, mint huszonévesen, se úgy, mint a nők a magazinban. Nem leszek élsportoló és valószínűleg olyan képpel sem fogtok soha találkozni az Instámon, amin a kockásra gyúrt hasamat mutogatom. Nem azért csinálom, hogy jó nő legyek, hanem egyszerűen önmagamért, és ez a legfelszabadítóbb érzés az egészben.
5 hozzászólás
Szia! Nekem a szülés után 5 kiló felesleg maradt, de az mind kb a has és kar tájékon, pont csak, hogy ne legyen szép a körvonalam. Volt egy köröm nekem is a “fogadd el magad, kinek akarsz megfelelni, nem a külső a fontos, a 40es méret nem a halál “és társaival. Aztán rájöttem, hogy hiába mantrázom ezeket és el is hiszem akkor is szarul érzem magam. Nem szeretek sportolni, erről is próbáltam magam lebeszélni kipróbáltam egy csomó mindent, TRX, jóga, aerob cuccok, futás, gyúrás stb. Utána mindig volt egy teljesítmény miatti öröm érzetem, de a mozgást nem élveztem és órák előtt marhára nem volt kedvem menni olyan nyűg volt, pedig a TRX-től kockás lett a hasam 4 hét alatt, de nem élveztem.
Most tök más miatt elkezdtem egy önfejlesztő programot és azt vettem észre, hogy nem eszem fehér kenyeret, ahova lehet cangával járok, mindenféle rossz érzés nélkül utasítottam vissza a húsvéti sütiőrületet és nincsenek nagy vacsorák, és semmilyen lemondással nem jár, mindez csak mellékesen.
Azt hiszem nekem ez az út járható, amit úgy találtam meg, hogy mást kerestem.
Eléggé hasonló cipőben járunk akkor. Amúgy mi ez az önfejlesztő program? Valami kurzus?
Most nagyon spirit junkie leszek, de ez a vonzás hatalma. Az Abraham Hicks féle teória, ami szerint mi teremtjük a valóságunkat (ezáltal persze a határainkat is) Mert hát ki más. Nem is kell Pál Ferit, Bagdyt, Feldmárt, Almásit sem olvasni, hogy tudjuk, hogy nem lehet mutogatni. Sok könyvet olvastam ezzel kapcsolatban és sokszor kudarcot is vallottam, voltam szkeptikus, de most azt hiszem megtaláltam magamhoz a kulcsot. Egyszer véletlenül tök ösztönösen alkalmaztam és olyan megdöbbentő eredménye lett 3 hónap alatt, hogy nem hittem el. Teljesen váratlanul és felkészületlenül ért a sok hihetetlen jó dolog amiért úgy éreztem, hogy nem dolgoztam meg, nem érdemlem meg, túl jó nekem. Na ennek meg is lett az eredménye, el is tűnt :).
Sejtelmem sem volt, hogy ezek a korlátozó dolgok olyan mélyen bennem vannak, hogy indentitást csináltam belőle, így amikor le akartam hasítani akkor az nagyon fájt (egy példa: Én: “Nagyon szeretném, ez minden álmom de nem sikerült és sosem fog! Barátnőm: “De, próbáld újra/másképp/máshol/máskor stb. Én: De nem érted, hogy kudarcra vagyok ítélve??? (mérgesen) Na most ebben a helyzetben én fájdalmat érzek mert a barátnőm nem ért meg és győzköd! Holott igazából melyikünk is áll az én pártomon és tartja szem előtt a szívem vágyát?)
Igazából, le akartam rövidíteni az utat úgy voltam vele, hogy értem és akkor élem is ezt a Hicks féle dolgot. De ez nem így működik értem- ÉRZEM- élem, amíg nincs meg az “érzéshely” és nem abban, hanem valaminek hiányban vagyok addig nincs változás, hiába értem, addig csak a hiányát élem.
Most főként nem a hiányban élek (néha kitörik az agyam a koncentrálásban, és néha visszacsúszom a régi mintába) de alapvetően jól érzem magam és “mellesleg” jobb a kapcsolatom a gyerekkel, eddig sem volt rossz de most tényleg Quelle katalógusból mosolygunk ki, szebb a bőröm, egészségesebben eszem, fantasztikus programokra jutok el “véletlenül”, “valahogy” mindig szuperül alakulnak a napjaim. Persze lehet ez véletlen is, mindenkinek a hite szerint.
Nekem ez most nagyo kell, ez az inspiráció!!! Köszi!!!
Nagyon örülök! Szuper!!