Jó ideje néztem már a betört kijelzőmet, de azt mondtam magamnak, hogy amíg használható a telefonom, addig nem vagyok hajlandó huszonháromezer forintért megcsináltatni. Aztán eljött az a nap, amikor hirtelen minden elromlott, szinte semmire nem reagált vagy még akkor is pötyögött, amikor hozzá sem értem. Búcsút vettem tőle és elküldtem a szervizbe, én pedig előkotortam egy régi mobilt a szekrényből. Ekkor még nem tudtam, hogy ez már annyira lassú, hogy semmilyen appot nem lehet rátölteni, sőt a fényképező is használhatatlan.
Kényszer hatására, de eljött a digital detox ideje az életembe…
Egyszer már próbálkoztam hasonlóval, amikor nemrég úgy döntöttem, hogy 24 órára száműzöm a social mediát az életemből. Egyáltalán nem élveztem a helyzetet, de ezt a rövid idő rovására írtam, hiszen néhány napnak el kell telnie, amíg az ember átáll az új szokásokra. Most 10 napom volt arra, hogy levetkőzzem minden frusztrációmat, megszűnjön a stressz és a kijelző babrálása helyett más dolgokra figyeljek. Nos, nagyon vegyesek az érzéseim erről az időszakról.
Az okoseszközök fogságában
Bevallottan mobiltelefon-függő vagyok. Nincs mit szépíteni ezen, imádom és ragaszkodom hozzá. Folyamatosan csekkolom az Instagramot, olvasgatom a Facebookot, csetelek, Twitterezek, fotózok, képeket szerkesztek, emailekre válaszolok, posztolok és kommentelek. Ide köt a munkám és a hobbim, a barátaim és a családom. Összegezve, ezt hívják úgy, hogy FOMO, azaz Fear of Missing Out, vagyis az attól való félelem, hogy az ember lemarad valamiről. Sokan szenvedünk ettől. Szerintem mondhatom, hogy szenvedünk, mert ez igenis egy függőség, és a függőség mindig kötöttséget jelent, ami szenvedéshez és rengeteg frusztrációhoz vezet. Ha valaki mindig elérhető, az sosincs igazán jelen. Ha valaki mindig másokat néz, az összehasonlítja velük magát. Ha valaki túl sok információt kap a világ minden pontjáról, az előbb-utóbb kiég.
iPhone mentes élet
Esetemben a digitális elvonás nem azt jelentette, hogy teljesen megszűnt az online életem, hiszen itthon volt laptop és táblagép is. Ez csak arra vonatkozott, amikor elhagytam a lakást.
Az történt, hogy ilyenkor senki nem ért el engem a Messengeren, nem osztottam meg InstaStory-t arról, hogy épp mit csinálunk és nem lájkoltam semmit. Egyik nap apukám kissé kétségbeesve hívott telefonon, hogy jól vagyok-e, mert egész nap semmi életjelet nem adok magunkról az online térben. Jól voltam, csak éppen annyira felszabadító volt ez az érzés, hogy amikor hazaértem, eszembe se jutott, hogy megnézzem kik kerestek korábban.
Mi volt a jó benne? Az, hogy kevesebb időt fordítottam arra, hogy nyomkodjak, nézegessek, irkáljak. Előfordult, hogy órákig eszembe se jutott mi történhet az Instagramon. Éppen ezért sokkal nyugodtabb voltam, csak a saját életemmel voltam elfoglalva, nem pedig azzal, hogy a szomszéd fűje mennyire zöld 🙂 Kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam. Nem akartam mindent rögzíteni, inkább csak megélni. Magam irányítottam a napjaimat és nem a digitális világ.
Mi volt benne a rossz? Mindezek mellett egyfajta elszigeteltség érzés is társult hozzá. Nem tudtam felvenni a kapcsolatot azonnal azzal, akivel akartam. Az első néhány nap nagyon feszült voltam amiatt, hogy nincs telefonom. Hozzászoktam például, hogy amikor elindulunk Dáviddal a játszótérre, akkor amíg odáig eltolom a babakocsit, végigpörgetem az Instagramot vagy hasonló. Ez az érzés 2-3 nap után eltűnt. Majd jött egy szakasz, amikor nem hiányzott semmi, az utolsó 1-2 nap viszont már kínlódva telt, mert nagyon zavart, hogy nem tudom megörökíteni és megosztani a jó pillanatokat. Ez volt a legrosszabb benne, nem tudtam megosztani másokkal azt, ha láttam egy szép virágot vagy cuki volt a gyerek.
Mit tanultam belőle?
Bár nem akartam, de végülis nagyon jót tett ez a pár nap. Gyökeresen nem fognak megváltozni a digitális szokásaim, de az biztos, hogy sokkal több olyan időszakot fogok megszabni magamnak, amikor nem nézek rá a telefonomra. Tudatosan félreteszem és nem is gondolok rá. Megtanultam, hogy erre is tudni kell nemet mondani, nem kell azonnal válaszolni az emailekre vagy az üzenetekre.
Kevesebb tartalmat osztok meg, csak azt, ami fontos. Így kevesebb visszajelzést várok, tehát kevesebbet nézegetem azt, hogy lájkolt vagy kommentelt valaki.
Ha kevesebbet tapadok a kijelzőre, kevesebb csábítás ér, kevesebb olyan dolgot veszek meg, amire nincs szükségem. Sőt, kevesebb olyan információra pazarlom az időmet, aminek semmi haszna nincsen, például nem érdekel az új vicces cicás videó és túl fogom élni, ha nem tudom, hogy a 10 éve nem látott ex-kollégám mit gondol a politikáról.
Munka közben nem csetelek, nem instagramozok, mert egyszerűen elvonja a figyelmet, a gondolatokat és kevésbé leszek hatékony.
Bár a technológia sok mindenben segít (például a térkép vagy a fordító), a folyamatos kapcsolattartás rengeteg stresszel jár és negatív hatással van a mentális egészségre. Megkockáztatom a fizikaira is…
A legfontosabb, hogy válasszuk ki azt a néhány social media felületet, ami igazán passzol hozzánk és ne akarjunk mindenhol ott lenni kicsit. Én például már rég elhagytam a Tumblr-t, a Snapchatet és a Foursquare-t (nem tudom ez van-e még), és a Pinterestet is csak heti egyszer nézem meg. Egyébként ha szeretnél elmélyülni a témában, akkor ajánlom ezt a cikket, ami sokáig a NYTimes.com legolvasottabb cikke volt az Instapaper-ön. A lényeg, hogy az élet alkalmazások nélkül is megy tovább 🙂
2 hozzászólás
Hú, ez a posztolási mánia nagyon rossz szokás. Egyrészt azért, mert az ember akaratlanul is folyamatosan azt nézi, ki mit reagál, reagálnak-e elegen, ha nem, miért nem, talán nem kedvelnek, miért nem kedvelnek, bezzeg XY-nak száz like van a képén… másrészt azért, mert nagyon unszimpatikus dolog, ha valaki egész nap virágokról meg a cuki gyerekéről oszt meg képeket (csak két kiragadott példa volt). Én mindig azt éreztem az ilyen emberekkel kapcsolatban, hogy feltűnési viszketegségük van vagy önbizalomhiányuk, mindenesetre, az emberek többségét nem érdekli más gyerekének/kutyájának/nyaralásának ötezredik képe.
A mai világ legrosszabb szokásának tartom az állandó posztolgatást, mert az ember folyton azzal foglalkozik, mit csinál más vagy más mit gondol róla. Magamutogatás, lekicsinylés, a szomszéd fűje…. na. én ebből szépen kiléptem. Egy héten mindössze 2-3 alkalommal lépek fel face-re, más közösségi oldalam nincs is, eszküszöm, ez volt életem legjobb föntése a digitális világgal kapcsolatban. Az embernek nincs szüksége rá, hogy napi 24 órában mások életével és véleményével foglalkozzon, márpedig a közösségi oldalak alapvetően erről szólnak.
Mennyire igazad van! Rendkívül frusztráló dolgok ezek. Bloggerként nekem nagyon nehéz megtalálni az arany középutat és elérni azt, hogy ne méregessem magam másokhoz. Dolgozom rajta és azt hiszem jó úton járok most 🙂